Márton napi liba

Liba ételek nem csak Márton napra

A Márton napi liba sztorija

„Aki Márton napon libát nem eszik, egész éven át éhezik” tartja a mondás. A népszokás úgy tartotta, minél többet esznek ezen a napon, annál erősebbek lesznek. Ugyanezen a napon, november 11-én volt az újbor kóstolásának az ideje is. Az étkezéshez kapcsolódó Márton napi szokások római időkre nyúlhatnak vissza. November 11-e a naptárban ősidők óta a téli évnegyed kezdő napja: ekkor megkóstolták az új bort és az új termést. Annak érdekében, hogy a bőség megmaradjon és a következő évben is jó termés legyen óriási eszem-iszomot tartottak. A rómaiak Aesculapiust, az orvosistent ünnepelték ilyenkor, s ludat öltek tiszteletére, amelyet el is fogyasztottak.

A Márton napi liba lakomáról szóló első feljegyzés a 18. század elejéről származik. Szent Márton napja jelentette a paraszti gazdaságokban az év végét, ilyenkor zárták le az éves gazdasági munkákat, elszámoltak a juhászokkal, béresekkel, a cselédek megkapták éves járandóságukat, mellé pedig egy alaposan felhizlalt libát, amit aztán el is készítettek és elfogyasztottak.

Ráadásul Márton napja a karácsony előtti 40 napos böjt előtti utolsó ünnepnap. Akkoriban ez azt jelentette, hogy a böjtre való felkészülés jegyében még a böjt előtt bőséges lakomákat, bálokat, vásárokat tartottak. A babona szerint ilyenkor nem volt szabad sem takarítani, sem mosni, sem pedig teregetni, mert ez a házi jószág pusztulását okozhatta, így mindenki ráért az addigra kellemes méretűre felhizlalt libát elfogyasztani, hozzá pedig „Márton poharával” az éppen megforrt újbort is megkóstolni.

A libafogások ebben az időben általánosan a libaleves, libasült párolt káposztával és zsemle- vagy burgonyagombóccal és a libatepertő voltak. Értékes, ünnepi ételnek számított a liba, ezért szokás volt, hogy a liba húsából, különösen a hátsó részéből, küldenek a papnak is, innen ered a „püspökfalat” kifejezés. A füstölt libamellel, kemencében egyben sült liba vagy a libamáj ma is ínyencfalatnak számítanak.